Néhány évvel ezelőtt majdhogynem fogalmam sem volt, hogy mit is takar pontosan a "lombikozás". Annyi információm volt mindösszesen, amit a médiából hallottam, vagy a social média platformokon olvastam, láttam. Vagyis nagyon felületes tudással rendelkeztem minderről.
Pontosan emlékszem a kezdetekre, arra, hogy hogyan éltem meg azt, amikor kiderült, hogy nekünk is ez lesz az utunk.
Valójában minden egyes momentumra emlékszem, annyira meghatározó élmények voltak.
Önmagában már azt nagyon nehezen dolgoztam fel, hogy más út vár ránk, mint azt én gondoltam, és, hogy mesterséges beavatkozásra lesz szükségünk. Tele voltam kérdéssel, dühvel, félelemmel, bizonytalansággal, hiszen nem tudtam, hogy mivel jár egy ilyen folyamat testileg és lelkileg. De arra pontosan emlékszem, hogy rettentően meg voltam ijedve, és érzelmileg mélypontra kerültem. Valójában attól rettegtem már akkor is -amitől később oly' sokszor-, hogy soha nem lesz kisbabám. Az évek alatt ez a gondolat volt a legeslegnagyobb démonom. Nem sok idő kellett ahhoz, hogy bekapcsoljanak a már jól ismert "rakétáim", amikre szerencsére minden nehéz helyzetben tudok támaszkodni. Összeszedtem magamat, és elkezdtem utánajárni mindennek, felkerestem a legkülönbözőbb orvosokat, klinikákat, vizsgálatokat, alternatív és orvosi utakat, vagyis minden szabad percemben a "megoldási lehetőségeket" kerestem. Ez mindvégig jellemezte az asszisztált reprodukciós világban töltött éveinket (ez a lombik hivatalos neve). Valószínűleg számomra ez egyfajta terápia is volt. Azt éreztem, hogy mivel maga a "végeredmény" nem rajtam múlik, ennyit tudok megtenni az ügy érdekében, így tudok bármiféle kontrollt gyakorolni a helyzetre egy totálisan kontrollvesztett szituációban. Azóta sok érintettet megismertem, akár terápiás helyzetben is, és maga a kontrollvesztettség érzése mindenkinél megjelent, valamint sokan ezt az érzést nevezik meg az egyik legnehezebb tényezőnek ebben az élethelyzetben.
Az én esetemben ez együtt járt egyfajta beszűküléssel is, nem igazán tudott más lekötni, csak ez a téma, és a kutatás. Azt éreztem, hogy amíg nem teszek meg tényleg mindent is, addig képtelen vagyok nyugodtan aludni, létezni. (Igen, a rakéta üzemmódomnak megvannak az előnyei és hátrányai is...) De azt hiszem, hogy többek között ennek köszönhetem a kislányom megfoganását is. Ugyanis sajnos az évek során azt tapasztaltam, hogyha én nem megyek a dolgok után, akkor helyettem senki nem fog, vagyis ha haladni szeretnék, akkor proaktívnak kell lennem. Ma már van egy-egy hely és/vagy orvos, aki egyben átlátja ennek az egész területnek minden egészségügyi vonatkozását az immunológiától kezdve a hematológián és a genetikán át egészen az endokrinológiáig...(és valóban érdekli is a sorsunk), de nagyon kevesen vannak sajnos. Azt látom a lombikos facebook csoportokban is, hogy az érintettek egymástól szereznek információkat, vagy/és nyomoznak, és maguknak keresik ki a különböző vizsgálatokat, vagy hogy mit lehet még tenni akkor, ha az ikszedik beültetés sem sikerül...és ez nagyon szomorú.
Emlékszem, hogy az elején azt mondtam a férjemnek, hogy egy ilyen borzasztó nagy hormonterheléssel és lelki teherrel járó folyamatból én maximum hármat fogok végigcsinálni. Nem tudom, hogy miért pont a 3 csípődött be... Aztán végül 9 lett belőle.
Magyarországon kezdtünk bele a kivizsgálásokba, és magába a lombik folyamatokba is, de végül Csehországban történt meg a sikeres, 9. beültetés. Sajnos azt kell hogy mondjam, hogy tényleg óriási a különbség a két rendszer között. Itthon is nagy szaktudású és lelkiismeretes orvosokkal (is) találkoztunk, de sajnos olyan szinten túl van telítve ez az egészségügyi terület is, hogy nagyon kevés idő jut a páciensekre, és valójában sok esetben futószalagon mennek a dolgok. Legalábbis ez volt a mi tapasztalatunk, és ezt látom a hasonló cipőben járó ismerősök esetében is. (Természetesen örülök neki, ha más ezt nem így éli meg itthon, és más élményei vannak). A 9 beültetés során tényleg egy igazi érzelmi hullámvasúton voltunk, néha azt éreztem, hogy ez nem is az én életem, mindez nem velem történik meg. Egyszerűen nem tudtam feldolgozni az eseményeket és a kudarcokat, sokszor olyan volt, mintha külső szemlélőként figyelném a történéseket. Ez egyfajta védekezési mechanizmus is volt a részemről, tudattalan szinten időnként így próbáltam meg távol tartani magamtól a nehéz érzéseket és a sok kellemetlen fizikai beavatkozást. Aztán persze sokszor elleptek ezek az érzések, és nagyon nehézzé tették a hétköznapi működésemet. Főleg ez azokra az időszakokra volt jellemző, amikor készültünk egy újabb petefészek stimulációra, és szúrtam az injekciókat, vagy éppen embrió beültetés előtt álltunk, vagy épp túl voltunk egy sikertelen beültetésen, vagy egy magzat elvesztésén. Időnként telítődtem is a sok vizsgálattal, újabbnál újabb orvossal, injekcióval, vagy épp alternatív kezelési lehetőséggel, és csak egyfajta "darálásnak" éltem meg az egészet. Persze mindig próbáltunk arra koncentrálni, hogy ne ez töltse ki az egész életünket, és igyekeztünk minél több szuper élményt szerezni magunknak, de ez nehéz. Kicsit olyan, mint az "engedd el" típusú jótanács, hogy nagyon akarva nem lehet csinálni, ez egyszer csak megtörténik...
Lombikos csoportokban és ismerősökön keresztül is látom, hogy milyen szinten meghatározza mindez a párok életét. Sajnos sokszor tönkre is mennek kapcsolatok a folyamatok során. Elképesztően megterhelő ez az egész egy párkapcsolatra nézve. Nagyon erős összekapaszkodásra van szükség ahhoz, hogy ezt együtt végig lehessen csinálni. Szerencsére a férjemmel való kapcsolatunk "kiállta a próbát", és összekovácsolt mindaz, amit átéltünk. Csodálatos támaszom volt mindvégig.
Ha a sorstársaknak tanácsot kellene adnom, akkor az az lenne, hogy legyetek proaktívak, ha nem értetek valamit, kérdezzétek meg ötödszörre is, ha úgy érzitek, hogy nem foglalkoznak veletek elég lelkiismeretesen, keressetek új orvost, vagy új klinikát (itthon is sok különböző klinika van), olvassatok sokat a témában, informálódjatok, ne elégedjetek meg azzal a néhány alapvizsgálattal, ami kötelező. Hajrá! 