Nagyon mélyen megérintő élményem volt tegnap. Orvoshoz kellett mennem, és már csak amikor megláttam az épületet, akkor esett le, hogy ez ugyanaz a kórház, ahol életünk legelső lombikos konzultációja volt 6 évvel ezelőtt (most más miatt mentem). Emlékszem, annyira izgultam, hogy az egész beszélgetést felvettem a telefonommal, hogy utána vissza tudjam hallgatni a részleteket. Most is vissza tudom idézni azt a furcsa érzést, ahogy keveredett bennem a kétségbeesés és a remény. Akkor azt éreztem, hogy jól alakult a konzultáció, mert az akkori orvosom nagyon közvetlen, lendületes és pozitív energiájú volt. Azt hiszem, ez sokat segített abban, hogy a kezdeti szorongásaim oldódjanak.
Szerencsére akkor még fogalmam sem volt arról, milyen hosszú és rögös út vár ránk. Ha tudom, biztos sokkal nehezebb lett volna, mert nem lett volna bennem a „tudatlanok” lelkesedése, és az a hit, hogy secperc alatt sikerülni fog. Ugyanis ez a kezdeti, talán naivnak tűnő optimizmus valójában komoly pszichológiai erőforrás volt számomra. Valójában nem is arról van szó, hogy „jobb nem tudni”, hanem arról, hogy az emberi psziché gyakran adagolva bírja el a terheket. Ha előre látjuk az egész hegyet, lehet, hogy el sem indulunk.
Emlékszem, az elején azt mondtam, hogy maximum három kört, három beültetést vállalok. Többet nem merek, féltem attól, hogy túl nagy a hormonális és lelki megterhelés. Nem tudom, miért pont a hármas számot találtam ki. Aztán végül a harmadik beültetésből valóban teherbe is estem, csak sajnos a 10. héten elveszítettük az embriót. Addigra viszont már annyira belekerültem az egész folyamatba testileg és lelkileg is, hogy fel sem merült bennem, hogy abbahagyom. Onnantól nem volt bennem ilyen szám, csak az, hogy mindenáron. Ebben persze benne lehetett az is, hogy egyes helyzetekben a veszteség nem eltávolít a céltól, hanem még inkább megerősíti az elköteleződést. Ez nem tudatos döntés, inkább érzelmi dinamika: „nem lehet, hogy ennyi volt”, vagyis hogyha már eddig eljutottunk, akkor nem lehetetlen a végcél sem.
Tudom, hogy vannak, akik ennél „rugalmasabban” tudnak viszonyulni ehhez az élethelyzethez, és akár azt is el tudják fogadni, ha nem sikerül, nem akarják mindenáron. Én minden sejtemben azt éreztem, hogy nincs olyan forgatókönyv, amelyben nem lesz gyerekem. (Nyilván egyik sem jobb vagy rosszabb, csak más pszichológiai működésmód - vagy akár más élethelyzet - van mögötte.)
Arra viszont nyitottá váltam az út során, hogy gondolatban más alternatívák felé is elinduljak, legyen az donorpetesejt vagy örökbefogadás. De azt tudtam, hogy ezek előtt el kell mennem a falig a saját petesejtes beültetéseket illetően.
...És ahogy tegnap ott ültem ugyanabban a szobában, ugyanazon a helyen...szinte hihetetlen volt, hogy otthon már a kislányom vár. Néha még most is nehéz elhinni, hogy ő létezik, és túl vagyunk azon a sok nehézségen, ami a nehezített gyermekáldással együtt jár.